Kultúrmisszió #1. Kezdem megunni, hogy csak az edzés lesz – nem lesz edzés tematika nyelvi variációi vannak kint, leszen nektek hát kultúra is. A példa követendő, harcosok.

Kemuri: 77 Days (Roadrunner Records, 1999). Egy nagyon vidám, közepes tehetségű, kacsingatós-együgyűen primitív japán punk-rock zenekar, akik mindent a kreatív fúvóskarukkal oldanak meg (trombita, huzgatós trombita, saxofon). Mindent gyorsan játszanak, és beszélgetősen, most te jössz, most én lépek be, nincsen kétszer eljátszott riff, na ja, 3 perces számokkal ez működik. Harsány. Egy nagy lelkes szia. A booklet végén van egy vallomásos rész, hogy a 77 nap az USA-ban töltött utazás volt, milyen csodálatos, milyen remek, legszebb nyári élményem, minden mondat felkiáltójellel. Sportcipők (zoknival), térdig érő egyszínű pólók, hátrafordított bézbólsapka, rengeteg fog.

Általában angolul énekelnek, és sajnos csak keveset japánul, pedig az sokkal idétlenebb lenne, a szöveg a „miért nem vagy boldog?”, „Suzukinak elkértem egy körre a motorját” (a Suzuki kb. annyira gyakori családnév, mint nálunk a Kovács, és azt hiszem, azt is jelenti) továbbá a „hosszú szőke volt a lány haja” mélységekben mozog. Komoly dolgokról, az én problémáimról, pl. az alkoholról vagy a szamurájról szó nincs.
Vidámak, mint egy pünközsdista kisegyház. Szórakoztató, képzett, agyatlan, nagy kézügyességű bohócok. Egészen vicces.

És japán nyomású a lemez, szól, mint állat, egy használtcédásnál vettem a Körúton.

(Kedden pedig nincs edzés a szigeten. Sokan jelezték, hogy nem alkalmas, dolgom is van.)